|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 14 találat | lapozás: 1-14 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Varga Imre 1997. június 4.Erdélyi Géza szlovákiai református püspök adott tájékoztatást az egyház helyzetéről. Erdélyi Gézát 1996. júl. 9-én Révkomáromban választották püspökké. Elmondta, hogy kidolgoztak egy hat évre szóló munkaprogramot. Trianon után megalakult a szlovákiai és kárpátaljai egyetemes református egyház, melyet három egyházkerületre tagoltak, mindegyiknek volt püspöke, a kárpátaljainak Bertók Béla munkácsi lelkész, halála után Magda Sándor. 1945 után a magyar ellenes diszkriminatív törvények, az állampolgárságtól való megfosztás lehetetlenné tette az egyházi életet. Az egyház csak 1950-től működhetett újra. A szlovák reformátusok megfelelő képviselethez jutottak. A lelkészeket 1950-től a prágai egyetem teológiai fakultásán képezték. Varga Imre püspök 1980-ban meghalt, utána négy éves interregnum volt, az állam egyházpolitikájából adódóan feszültségek keletkeztek. 1984-ben Horváth Zsigmondot választották püspöknek, aki 1988-ban meghalt, nem tudta megszüntetni a széthúzást az egyházon belül. Mikó Jenő pozsonyi lelkipásztort választották meg következő püspöknek. Jelenleg 110-115 ezer lehet a hívek száma, közülük százezer magyar, a többi szlovák. A keleti végeken az elmúlt századokban sok magyar református szlovákká vált. Szlovák nyelvű hívek alkotják a nagymihályi és ondava-hernádi egyházmegyét. A krónikus lelkészhiány pótlására indult három éve Komáromban a Calvin J. Teológiai Akadémia, ahol jelenleg 62 teológus és 46 hitoktató tanul. /Magyar Nemzet, jún. 4./2003. szeptember 19.Szept. 3-17. között nyolcadik alkalommal rendezte meg a Nagybányai Képzőművészeti és Kulturális Egyesület hagyományos nyári táborát. Anyaországi festőművészek is részt vettek a festőtáborban. A telep szakirányítója, Véső Ágoston festőművész elmondta, hogy két évvel ezelőtt Szentendrén bemutattak egy kortárs nagybányai anyagot. Akkor aláírták a szándéknyilatkozatot a művészcsere programról. 2000-ben létrejött egy európai művésztelepeket összekötő hálózat, ahová Magyarországról egyedül Szentendrét hívták meg. /Varga Imre: Bezárta kapuit a felsőbányai Nagybánya-festőtelep. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), szept. 19./2004. január 23.Immár hagyományossá vált a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által rendezett újévi fogadás, amely a köszöntés és köszönetnyilvánítás alkalma is egyben. Január 11-én az egyházkerületi székház dísztermében, mintegy százötven meghívott előtt került sor a Nagybánya-Festőtelep alkotóinak és szervezőinek a „Közjó szolgálatában" elismerő oklevél átadására. A díszokleveleket Tőkés László püspök nyújtotta át. A laudációban elhangzott, hogy köszönet illeti mindenekelőtt Véső Ágostont, aki főszervezője, irányítója és művészeti vezetője lett az új alkotótábornak. A tábor nem jöhetett volna létre, ha a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nem áll a nemes ügy mellé. Elismerés illeti azt a közel ötven képzőművészt, aki a kezdetektől, 1996-tól Magyarláposon, majd 2000-től Felsőbányán meghívott alkotóként dolgozott. A nagybányai festőtelep bebizonyította, hogy Nagybánya ma már nemcsak hagyomány, újból képes a megújulásra. /(Varga Imre): Festőtábor a közjó szolgálatában. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jan. 23./2004. június 5.Rimaszombat főterén máj. 29-én ünnepélyes keretek között felavatták Petőfi Sándor életnagyságú szobrát, Izsó Miklós alkotását, amelynek eredetileg a budapesti Március 15. téren kellett volna állnia. Az évszázadnál hosszabb ideig Rimaszombatban őrzött gipszmodellt sosem öntötték bronzba, mígnem B. Kovács István történész és Erdélyi Géza református püspök néhány éve elhatározták, hogy a városban helyet találnak Petőfinek. A meghirdetett közadakozásnak, a magyarországi és szlovákiai közalapítványok támogatásának és a rimaszombati polgármester, Czifrus István segítségének köszönhetően a szobor a város főterén, Tompa szobra mellett, az egykori vármegye házával szemben kapott helyet. A gipszmintából a magyarországi Győrfi Lajos szobrászművész és Varga Imre öntőmester készített bronzöntvényt. /Izsó Miklós Petőfi-szobra Rimaszombatban. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 5./2006. augusztus 4.Nagybánya szülötte, néhány év óta díszpolgára, az anyaországban Munkácsy-díjjal kitüntetett festőművész, Véső Ágoston július 31-én betöltötte 75. évét. Korát megcáfolva hetente kétszer megjelenik a teniszpályán, télen is, akár térdig érő hóban, felmegy a fokhagymási Almásmezőre. Fest, fényképez, még a számítógépen is megtanult dolgozni. Véső Ágoston még egyetemista korában, Kolozsváron kifejtette nézeteit a magyar nemzeti és keresztényi hit szellemében. Tanári állásából elbocsátották. Ezután néhány éven át, három kiskorú gyermek nevelése mellett, amit csak a feleség tanári fizetéséből volt kénytelen biztosítani, kezdett el szinte csak éhbérért vezetni egy munkásokból és értelmiségiekből álló amatőr képzőművész csoportot. Egy idő után ezt is megszüntették. Ő azonban nem hagyta abba a kultúráért tenni akaró munkáját, hanem, saját költségén ingázva, Felsőbányán irányította tovább a kisváros műkedvelőit. Közben több generáción át készítette fel a fiatal tehetségeket. Jórészük be is jutott az akadémiára, úgy mint: Lukács Kati, Schneller Mária, Tőkés Gábor, Forgács Baba, Váncza Edith, Kása Dávid, de nem csak magyarok, hanem román fiatalok is. Jelenleg vezeti a nagybányai tájképfestő nyári tábort, immár tíz éve, minden fizetség nélkül, önkéntes alapon. /(Varga Imre): Egy festőművész születésnapjára. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), aug. 4./2007. április 11.Varga Imre Visky S. Béla egyetemi tanárhoz intézett nyílt levelében reagált Adalékok egy kortárs magyar drámához című, az Erdélyi Riportban megjelent terjedelmes cikkéhez. Visky S. Béla társadalmi vitára bocsátotta azt a kérdést, hogy Tőkés László időközben diktátorrá vált-e. Varga Imre számára elképesztő, hogy Visky diktátornak minősíti azt, aki annak idején évekig harcolt templomok rombolása ellen, a romániai magyarság jogaiért, kockára téve a maga és családja biztonságát. A rendszerváltás után továbbra is bátran követelte egyházi javak visszaszolgáltatását, síkra szállt a Wesselényi Kollégiumért, a Bolyai Egyetemért, a jogtalanul elvett Lorántffy sportpályáért Nagyváradon. A püspök az elmúlt tizenhét év alatt jól felszerelt kollégiumot alapított Arany János név alatt azért, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem több száz magyar diákjának lehetőséget nyújtson az anyanyelvi tanulásra. A püspökség árvaházat és idősek otthonát támogat. Varga Imre nem ért egyet a Visky által leírtakkal, Tőkés László püspök alkalmas arra, hogy a romániai magyarság érdekeit tisztességgel képviselje Brüsszelben. /Varga Imre: Válasz Visky S. Béla egyetemi tanárnak. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 11./2012. január 22.A kultúra és a magyarságNagyvárad- Szombat délután A Kultúra hányatott sorsa és a magyar nemzet címmel szerveztek rendezvény a váradi Ady Endre Középiskola dísztermében. A Magyar Kultúra Ünnepe 2012 keretében zajlott rendezvényt a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület rendezte, a berettyóújfalui Bihari Népfőiskola, az Ady Endre Középiskola, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) és a Sapientia Varadiensis Alapítvány együttműködő partnerségével. Katolikus intézetek A megjelenteket Porkoláb Lajos, a Megyei Népfőiskola Egyesület elnöke köszöntötte, majd az öt évvel ezelőtt alakult Stadler klarinét kamarazenekar (Székely István együttesvezető, Varga Imre, Babos Dénes, Ary Jonathán, Ioana Ianc és Deák Szabolcs) lépett fel. Elhangzott Weiner Leó Rókatánca, a Monti-csárdás és Brahms 5. Magyar tánca. Ezt követően dr. Szigeti Tóth János szociológus, tanszékvezető főiskolai docens, a budapesti Magyar Népfőiskolai Társaság elnöke tartott előadást Az ember küzdelme, hogy lehetőségeihez méltó legyen címmel. Expozéjában az Orbán-kormány készülő közművelődési stratégiájával (Németh László Terv) kapcsolatos gondolatait fejtette ki, melyből kitünt, hogy egyetért az író azon elképzelésével, hogy a magyar irodalmat és művészetet világszínvonalra kell emelni. Ezután Dukrét Géza, a PMBET elnöke ismertette a Partiumi füzetek sorozat 68. kiadványaként megjelent Római katolikus intézetek Nagyváradon című könyvet, majd az ebben található írások többségének szerzője, Mons. Fodor József általános helynök beszélt röviden a Szent Orsolya-rend és az irgalmas nővérek váradi történetéről, a Szent Vince és az Immaculata Intézetről, valamint Nogáll János püspökről és nagyprépostról. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2012. március 5.Amit az elfogultság megírni enged, avagy egy ügyeskedő töprengéseiHíres ember könyvét kézbe venni mindig valami pluszizgalmat jelent. Mondom ezt azért, mert sokaknak itt, a határ román oldala mellől a magyar tévéből régóta ismert Aczél Endre újságíró legalább olyan híres személyiség, mint a manapság egymással vacsorázgató, vagy őserdőkben bohóckodó celebek. Ez az ismertség azonban éppenhogy nem lett akadálya annak, hogy Aczél nagyváradi szereplése egy enyhe lefolyású (kultúr)politikai botrányba fulladjon. Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő elkövette ugyanis azt a könnyelműséget, hogy a Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozat keretében invitálta Nagyváradra hősünket, aki ha már eljött, magával hozta a nyomdából frissen kikerülő könyvét is, az Amit megírhatok címűt. Az ünnep alkalmából szintén Váradon tartózkodó Pomogáts Béla irodalomtörténész nem állhatta meg, hogy több nyilvános rendezvényen a Magyar Kultúra Ünnepéhez méltatlan meghívottnak és ügyeskedőnek nevezze Aczél Endrét, merthogy szerinte van elég író, költő, művész – egyszóval kultúrember –, akiket a Magyar Kultúra Ünnepére elhívhattak volna Váradra. Mikor aztán később Pomogáts fülébe jutott, hogy hullámokat kavartak váradi kiszólásai, akkor Pestről már egy Aczél irányába békülékenyebb, a váradiak felé pedig érdesebb hangvételű nyílt levelet írt, melyben Aczélt kitűnő publicistának nevezi, akit mégis inkább a Magyar Sajtó Napján kellett volna meghívni, és amelyben a kialakult polémiát a politikának a kultúrára való rátenyerelésének tekinti, és ezért – mint írja – egy ideig nem kívánja Váradon szolgálni a kultúra ügyét. Feltehetően arra gondolt Pomogáts, hogy a határon túl szabad, de Pesten már nem ajánlatos ujjat húzni az ügyeskedőkkel... Ezután a kis bonyodalom után fokozott kíváncsisággal vettem kézbe az „ügyeskedő” könyvét, melyet a végére érve felfokozott idegállapotban tettem le. E metamorfózis okaira talán rávilágítanak az alább következő szövegkiragadások. Revansgondolkozás Itt van máris a vajdasági magyarokról szóló passzus: „Azok, akik ma állampolgárságért üvöltöznek, nyilván nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor a jugoszláviai (vajdasági) magyarok szegény rokonnak tekintették a magyarországi magyarokat, mert miközben azok még jórészt el voltak zárva a Nyugattól, ők szabadon utazgathattak, vállalhattak munkát s létesíthettek kisvállalkozásokat odahaza kint megkeresett pénzükből. (...) Nincs olyan emlékem, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas években a vajdasági magyarok magyar állampolgárságot akartak volna maguknak, olyan viszont igen, hogy büszkén az orrunk elé tolták a vívmányaikat...” (87. o). A határon túli magyarságról szólva Aczél még fokozni is tudja az előbbieket a történelmi materialista dialektikának olyan gyöngyszemével, mint amilyet a „Magyarverések” című idézőjeles alfejezetben találtam: „Az iskoláinkban (magyarországi iskolákban – szerk. megj.) pedig – úgy fest – diplomás történelemtanáraink elfelejtenek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyarellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak »magyarverések«. (A diktatúrák nem tűrték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néztek el).” (267. o.) Ebben a számomra kissé túlcizellált okfejtésben a kitűnő publicista mintha azt mondaná, hogy köszönjük meg mondjuk a romániai kommunistáknak, hogy nem folyamatosan, hanem csak alkalomadtán betyárkodtak (példák: 1956 – a Sas Kálmán-csoport; falurombolási terv). De a ‘90 utáni helyzet aczéli értékelése is kételyeket ébreszt bennem. Hallgassuk meg például ezt a 298. oldalról: „Az egyházak, ha nem is kapták vissza birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen szabaddá váltak az államtól.” Igen, Romániában valóban szabaddá váltak a történelmi magyar egyházak, nem úgy az ortodox, mely szinte tökéletes szimbiózisban él az állammal. Ennek köszönhető a mérhetetlenül gyarapodó ortodox vagyon, a területek, a gombamód szaporodó templomok, míg az ingatlan- és birtok-visszaszolgáltatás terén esetleg Fejes Anzelm Rudolf, a váradi premontrei prépostság prelátusa (és még hányan!) tudna mit mesélni Aczélnak, de ő hasznosabban tölti az időt, és inkább Strasbourgba küldözgeti a visszaszolgáltatási periratait, merthogy a román államnak esze ágában sincs visszaadni a rend korábbi ingatlanvagyonát. Aránytévesztés és elfogultság Szerzőnk hosszú oldalakon át ecseteli Orbán Viktornak a szerinte kizárólag lesajnálásra méltó tevékenységét, ebből kifolyólag róla egyetlen pozitívumot sem ír le. Önmagában véve ezért nincs miért szemrehányást tenni neki, azonban ez mégiscsak kínossá válik, ha figyelembe vesszük, hogy Aczél még Mao munkásságában is talál dicsérnivalót. „De Mao képe ott virít a Tienanmen téren (...) és jó okkal. Akármilyen kínokat zúdított is az országra több menetben, övé az örök érdem, hogy a kínai birodalom 1949-ben minden idegen hatalom cipőrongyából, egy feudális típusúnak mondott anarchiából, széttagoltságból, egységes, egyetlen központból irányított és – legfőképp – szuverén ország lett. Azok, akik a „kommunizmus” szó hallatán nyomban vértolulást kapnak, elfelejtik, hogy Mao Ce-tungnak, a kommunista forradalmárnak, alapvetően „nemzeti” érdeme van. Amikor a Mennyei Béke Kapujának mellvédjéről 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, nem azt mondta, hogy éljen a kommunista párt vagy hogy immár a munkások és parasztok állama vagyunk, hanem azt, hogy a „kínai nép talpra állt”. (104 o.) Nofene; népnemzeti érdemeket hangoztat a kommunista Maoval kapcsolatban, míg a hazai népnemzeti (és nem népirtó) jobboldalt csak pocskondiázza. Elfogultságából is származtatható aránytévesztésének szimbolikusan (is) beszédes példáját adja Aczél, amikor könyve vége felé felteszi a kérdést, hogy miért nem maradhatott Budapesten köztéren Varga Imre Kun Béla-szobra, ha egyszer a Franco-diktatúrát „kiszolgáló” Dali-szobrokat sem tüntették el Spanyolország köztereiről. (305. o.). Erre már nekem is eszembe jut egy kérdés: ki a gyógyíthatatlan kommunista? Aki Kun Béla szobra után sír. Aczél elmeséli, hogyan került 1986. január 1-jei hatállyal az MTV Híradójának főszerkesztői tisztségébe, és azt, hogy milyen változtatásokat eszközölt a műsorban. Az egyik lényeges változtatásáról ekképpen számol be: „Azonnal likvidáltam a napi kül- és belpolitikai kommentárokat. Úgy gondoltam, hogy a magyar dolgozó nép elég érett már az önálló gondolkozásra, nem kell a szájába rágni, hogy mit gondoljon erről vagy arról.” Az idők változnak, mondhatni, hiszen Aczél Endre a rendszerváltás után a Nap-kelte műsorban hosszú évekig jelentkezett tévés jegyzeteivel, azzal a műfajjal, amit másokról szólva könyvében „hangos törprengésnek” aposztrofált. Egyébként az a mód, ahogy Aczélt a Magyar Televízióból 1990 januárjának legelején kirúgják – erről is beszámol könyvében –, valóban méltatlan, és emberileg tökéletesen meg lehet őt érteni, amiért a rendszerváltó erők nem nyerték el a szimpátiáját, de sajna ez az egyéni sérelem az ítélőképességére is kihatott, ezért nem is titkoltan minden szimpatikusabb neki a baloldalon, mint a jobboldalon, legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról. A fenti megállapítás alátámasztására megemlítem még, hogy a könyv utolsó előtti, Magántörténelem című fejezetében megsokasodnak az idézőjeles alcímek, mintegy jelezve, hogy Aczél most mítoszokról, tévhitekről rántja le a leplet. Ilyen megközelítésben ír „A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról”, „A hazugságról” vagy a már említett „Magyarverésekről”, de még a Teller- és a Szolzsenyicin-mítoszok tisztázására is futja az erejéből. Vannak azért jó meglátásai is, ilyenek például a kereskedelmi csatornák által gerjesztett kulturálatlanságspirálra vonatkozó megjegyzései (297. o.), és érdekes dolgokat említ pekingi vagy londoni tudósítóskodásának idejéből is. Amit még elmondhatunk Aczél egy interjúban kentaurnak nevezi könyvét, bennem azonban egy ennél halucinogénabb szörny képzetét kelti ez a kötet, amely nem csupán két, de sokkal több elem egybegyúrásából áll össze. A könyv ugyanis genealógiával indul, majd Aczél saját sorsának alakulását ismerteti az olvasókkal. Ezen tapasztalástaglalások során meglepően sokat foglalkozik gasztronómiai megfigyelésekkel, itt-ott egy-két vicc, anekdota is becsúszik a szövegbe, majd egészen váratlanul filmelemzésekbe bocsátkozik, hogy aztán kacskaringós úton-módon, könyve utolsó harmadában végérvényesen a politikai publicisztika terepére keveredjen. Ez a tematikai összevisszaság engem arra enged következtetni, hogy Aczél egy meghatározott terjedelmű, de meg nem határozott tartalmú könyv megírására kapott felkérést, melynek meglehetősen szűkös határidőn belül eleget kellett tennie. Egyébként a már említett interjúban Aczél be is vallja, hogy két hónap alatt írta meg a könyvet. Azért is lett ilyen, szerintem. A könyv címe látszólagos semmitmondása ellenére mégiscsak nagyon beszédes. Aczél megírhatta azt, amit elfogultsága, politikai el- és lekötelezettsége, öncenzúrája, szelektív memóriája megírni engedett. És ha figyelembe vesszük azt, amit az Acsádi nevű ügynökről tudni vélünk (érdekes, ebben a könyvben Aczél tagadja, hogy ügynök lett volna – 310. o.), akkor még az is feltételezhető, hogy azt írta meg, amit az állambiztonsági szervek megírni engedtek neki. E könyvből elfogulatlan elemzésre kevéssé kapható, de azért tehetséges, és a lehető legjobban élni kívánó ember képe rajzolódik ki, aki e vágyait teljesítendő megkötötte a maga nem is kompromisszumát, de baráti szerződését a kommunista rendszerrel, melynek nyomán kiélvezhette annak az előnyeit. És ezekről az előnyökről előszeretettel ír Aczél Endre. Persze csak azokról, amelyekről írhatott. Aczél Endre: Amit megírhatok, Alexandra Kiadó 2009 Pap István ---------------------- Aczél tagad, Pomogáts saját magát helyesbíti Aczél Endre januári nagyváradi látogatása az anyaországi média egy szeletének érdeklődését is felkeltette, annak idején többek között a Magyar Nemzet számolt be a sokakban felháborodást és nemtetszést kiváltó könyvbemutatóról. A napilaphoz elküldött replikájában a publicista határozottan tagadja, hogy besúgó lett volna, ennek bizonyságául hivatkozik a Magyar Köztársaság „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott III. sz. bizottsága (közkeletű nevén átvilágítóbizottság) 3.B/XVI-427/2003-10 számú, 2004. január 13-án kelt határozatára, amely megállapította, hogy Aczél Endre a volt BM III/III-as csoportfőnökségénél semmilyen szolgálatot nem teljesített”. Ezen túlmenően Aczél azt is tagadja, hogy Amit megírhatok című kötetének váradi bemutatóján – mint ahogy arról a helyi sajtó beszámolt – nyíltan beszélt volna arról, hogy a Magyar Távirati Iroda pekingi és londoni tudósítójaként rendszeresen írt jelentéseket a kommunista titkosszolgálatnak. „Viszont soha nem tagadtam – Nagyváradon, az ottani közönségnek is elmondtam –, hogy „visszautasíthatatlan” felkérésre, hasonlóan a Nyugaton dolgozó magyarok ezreihez, készítettem politikai elemzéseket a brit bel- vagy külpolitika ilyen-olyan fordulatairól az akkori magyar szerveknek. Csináltam, amihez értettem, mást nem is kértek tőlem. A sors megkímélt attól, hogy „jelentsek” arról, mit mondott a magyar szomszéd, kolléga vagy munkatárs. Ezért nem voltam soha besúgó” – állítja Aczél. A publicista váradi szerepeltetését egyébként akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész is helytelenítette, sérelmezve, hogy a Magyar Kultúra Hetéhez köthetően olyan budapesti újságírót hívtak meg, aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata. A Magyar Nemzethez elküldött válaszában viszont Aczél hivatkozik Pomogáts neki küldött e-mailjére, amelyben a Magyar Írószövetség volt elnöke már visszakozik: „Valóban szóvá tettem, egyébként név nélkül, hogy nem tartom igazán szerencsés dolognak, hogy Nagyváradon a hivatalos ünnepség középpontjába az újságírást és nem az irodalmi kultúrát állítják, minthogy a magyar sajtónak saját ünnepe van, a magyar kultúrának pedig ez az egyetlen napja. Minden egyéb információ téves, nem is tudom, hogy jelenhetett meg olyan írás, ami ezeket a kijelentéseket nekem tulajdonítja…” Holott a jelen lévő váradiak pontosan emlékeznek, mit mondott valójában Aczél és Pomogáts… (Krónika) Krónika (Kolozsvár) 2013. november 28.Kötelékek – kézfogásokTörténetek, történelem Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak. 2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától. Hazám-díjak, szép sorozatban Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.) A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt. Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén. Jékely – PIM – Magyarvalkó Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak. Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet. Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé… Egy „csak” hetvenéves költő A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat. Tanulságos könyvek Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.) Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben. Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel. A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.) Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!) Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez… Szabadság (Kolozsvár) 2014. szeptember 13.Meghívó a Türi Magyar Napokra, a Magyar Ház szenteléséreAz álmok valóra válnak! Az életet álommá kell átalakítani, s az álmunkból valóságot formálni! Igen, mert az álom nem képzelet, hanem a valóság, más nézőpontból. Egyre többen vagyunk, akik hiszünk a csodákban. Az angyalokban, a tündérekben, akik hiszünk abban az álomban, amelynek a neve Türi Magyar Ház. Abban, amely lassan készen áll, amely nem ragadt meg az álmodozások szintjén. Túl merésznek tűnt ez az álom, és lám, ITT VAN! Hát ne csak álmodozzunk, hanem éljük is meg! Szeptember 27-én és 28-án, minden igazi magyar szívvel érző embert örömmel és szeretettel várunk Türbe, hogy átadhassuk rendeltetésének a TÜRI MAGYAR HÁZAT! Minden nagy teljesítmény egy álommal kezdődik. A tölgyfa alszik a makkban, a madárka vár a tojásban, és a lélek látomásában egy ébredező angyal mozdul. Az álmok tehát a valóság magjai! És hogy ne csak káprázat, ne csak álmodozás legyen, íme itt van: ÁTADJUK RENDELTETÉSÉNEK A TÜRI MAGYAR HÁZAT! Jöjjünk el, örüljünk egyre többen annak, hogy vagyunk, és azok vagyunk, akiket a Teremtőnk megálmodott: magyarok. Magyarok, akik bár a tudattal zavarunk sokakat, amiért egyáltalán vagyunk. Mi azonban nem zavart szeretnénk kelteni, hanem örömöt hozni ebbe a régióba. Szeptember 27., 28., Türi Magyar Napok, második alkalommal. Magyar Ház-szentelés. Mindenkinek a Balázsfalvához tartozó Türben a helye! P R O G R A M 2014. szeptember 27. (szombat) 10:00 – Toborzó: lovasok, barantások. 10:15 – Óriásgulyás-készítés – Török Zoltán szakácsmester fakanalas vezényletével elkezdődik az ebédfőzés 10:30 – Baranta-bemutató (magyar harcművészeti bemutató) – Kincses Kálmán és csapata. Érdeklődőknek foglalkozások, sok kipróbálható harci fogással!!! 11:00 – Gyerekprogramok: kézművesség, néptánc, mézeskalács-készítés, íjászkodás, ügyességi versenyek. 12:00 – Harangszóra a Magyar Szent Korona hiteles másolatának fogadása és elhelyezése a Magyar Házban - Úrangyala imádság, Himnusz és Házszentelés – A Türi Magyar Ház megáldása - Előadás a Szent Koronáról 14:00 Közös ebéd a kifogyhatatlannak tűnő üstből 15:30 – Ünnepi köszöntők, irodalmi és kultúrműsor (közreműködnek Kulcsár-Székely Attila színművész, tánccsoport, stb), pezsgőbontás 17:00 – „Én is ebbe az iskolába jártam” – egykori diákok emlékezése 18:00 – Szentmise 19:30 – Magyar bál - az augusztusban és szeptemberben születettek köszöntése - játékok, mulatságos történetek - vidám együttlét 2014. szeptember 28. (vasárnap) 9:00 – Üres az üst, főzzünk benne valami finomat! – Török Zoltán szakácsmester fakanalas vezényletével elkezdődik az ebédfőzés 12:00 – Ünnepi szentmise, a Remény ének-és zenekar közreműködésével - hálaadó dicsőítés - közös ebéd az üstből, melyre MINDENKIT várunk! - zárszó Legyünk együtt, maradjunk egyek, mert ez a mi szórványlétünk éltetője és alapja! Akik támogattak, lelkesítettek, erőt adtak: Erdélyi Magyar Televízió, Marosvásárhely; Erdély.ma, Csíkszereda; Emberi Erőforrások Minisztériuma, Budapest; Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest; Osthilfe, Linz (dr. Vencser László); Magyar Patrióták Közössége, Budapest; Kovászna megye tanácsa, Sepsiszentgyörgy; Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Miskolc; Magyar Katolikus Karitász, Budapest (Csongrádi Gergely); Agytop Kft, Marosvásárhely; Eta Energie Consult Kft., Marosvásárhely (Lészai Ferenc Bendegúz); Primer Electro Kft, Jedd (Kovács Lajos); Varga Imre, Marosvásárhely; Benke István, Marosvásárhely; Kocs Lajos, Marosvásárhely; Domahidi István, Marosvásárhely; Peti Péter, Marosvásárhely; Dobai Jenő, Egyesült Államok; Kulcsár-Székely Attila, Ülke; Füzes Oszkár és Bajtai Erzsébet; Simon Emőke és Török Ferenc; Takács Péter, Sopron; Tamás József, Csíkszereda; Farr László, Marosvásárhely; Kincses Kálmán és csapata, Székelyszenterzsébet; Nagy András, Solymár; Eötvös György, Budapest; Fáy András, Magyarország; Gencsi András, Marosvásárhely; Kémenes Hajnal, Marosvásárhely; Bajkó Teréz, Gyulafehérvár; Gál Emil, Gyergyókilyénfalva; Marso Kft, Nagyernye; Gyergyóditrói Közbirtokosság; Gyergyószentmiklósi Közbirtokosság; Magyarói Polgármesteri Hivatal; Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet; Ludas utcai református gyülekezet, Marosvásárhely; Misszió Tours, Szigetszentmiklós; Communitas Alapítvány, Kolozsvár; és sok jószándékú magyar ember. Isten fizesse meg sokszorosan jóságukat!!! Erdély.ma 2015. június 9.Évadot zárt a Szigligeti SzínházVasárnap este A szabin nők elrablása című darab bemutatásával illetve a díjátadással zárta 2014-15-ös évadját a Nagyváradi Szigligeti Színház. Szép számú közönség látta vasárnap este a Szigligeti Színház miniévadjának utolsó előadását, A szabin nők elrablása című zenés bohózatot, mely ezúttal is sok örömet okozott a publikumnak. A hagyományokhoz híven ezúttal is a miévadnak, és magának a színházai évadnak a zárásaképpen osztották ki a Szigligeti Színház által alapított díjakat. Új díjként jelent meg a legjobb gyerekszereplőnek járó elismerés, amelyet a Diótörő és egérkirály című előadásban nyújtott alakításáért Nagy Tímea érdemelt ki. Szintén új elismerés az Arany Körte Díj, amelyet a színház háttérdolgozóinak adományoz a társulat. Ebben az évben a díszletező munkások kapták ezt a díjat, míg a Kulissza Díjat Varga Imre korrepetítor vehette át. Díjeső A 2014-2015-ös évadban nyújtott teljesítménye alapján a közönség által legjobbnak ítélt Tóth Tünde kapta meg a közönségdíjat. A Földes Kati díjat a Szigligeti Színház táruslatának 35. életévüket még be nem töltött tagjai kaphatják meg a társulati tagok szavazatai alapján. Az idén ezt a díjat Tasnádi-Sáhy Noéminek ítélték oda. Ezt követően a nívdíjak kiosztása következett, melyet háromtagú szakmai zsüri ítélt oda a miniévadban látott tizenkét előadás alapján. A Legjobb bábművész díját Csepei Róbert kapta meg, a Legjobb táncművész díjjal ezúttal Brugós Sándor Csaba büszkélkedhet, a Legjobb mellékszereplő díját Gajai Ágnes vehette át, a Legjobb női szereplő díjával Tóth Tündét jutalmazták, míg a legjobb férfi szereplő díját ifj. Kovács Levente érdemelte ki a zsűritől. Életműdíj Ezek után hátra volt még az Életmű díj átadása, melyet ebben az évben Bányai Irénnek ítéltek oda. Laudációt mondott Hajdu Géza színművész, aki többek között kiemelte: Bányai Irén „1965-ben jött a színművészeti főiskola elvégzése után színházunkhoz. A rövid szentgyörgyi és egy hosszabb temesvári kitérő után huszonöt évet szolgálta a nagyváradi közönséget.” A színművésznő a Micsoda zűrzavar című darabban debütált, majd a Salemi boszorkányokban lehetett csodálni alakítását. A továbbiakban Hajdu Géza kiemelte: „Drámai alkatával, hangjával szinte berobbant az akkori eléggé poros váradi színjátszásba. Nem csoda, hogy rövidesen megkapta Lavinia szerepét a nagy horderejű darabban, Az amerikai Elektrában. az újságok dicshimnuszokat zengtek alakításáról, a közönség rajongott érte, mindenki érezte, hogy egy ritka drámai tehetség jelent meg színpadunkon, Sulyok Mária erdélyi utódja. Fitalságának ereje, belső mondanivalója nem elégedett meg évi egy-két szereppel. Férjével irodalmi műsorokat készítettek, kétszemélyes darabokat játszottak. (…) Mintha róla szólt volna Sorescu Édesanyánk című darabja, amelyért a legjobb női szereplő díját kapta Sepsiszentgyörgyön 1978-ban a nemzetiségi színházak fesztiválján. Drámai erejét olyan szerepekben csodálhattuk, mint Alma Winemiller a Nyár és füstben, Rhédey Eszter az Úri muriban, Eleonóra a Tangóban, Margaret a Macska a forró bádogtetőnben, Kriegsné a Fatornyokban, Karola a Tűzmadárban, Anca a Megtorlásban, Loncka a Papucshősben, Mary Tyrone az Utazás az éjszakában. (…) De voltak kedvenc szerepei a gyerekeknek játszott mesejátékokban is. Több víjátékban is játszott, a Döglött aknákban, a Róza néniben, A nagymamában, a Műtétben, Számomra felejthetetlen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül süket Mina nénije. Kirajzolódik előttünk egy pályakép, egy nagyszerű színésznő életútja. Már a felsorolt szerepek és címek is elbűvölnek, de a lényeg a mögöttük álló művész, aki megálmodta, fantáziájával életre keltette ezeket az alakokat, néha örömmel, néha kínkeservesen, de mindig hittel, odaadással. Alkotókedvét, fegyelmezett munkáját mindig tehetsége és a színház szolgálatába állította.” A díj átvételekor Bányai Irén meghatódva mondott köszönetet. Mint fogalmazott: „nagyon szépen köszönöm ezt az életműdíjat, és azt, hogy lehetőséget nyújtottatok arra, hogy újra együtt lehessünk ezen a drága színpadon.” Színészbál Ugyancsak hagyománya a nagyváradi Szigligeti Színháznak, hogy az évadot az intézmény művészeinek, munkatársainak, dolgozóinak, illetve a színház támogatóinak szervezett bállal zárják le, illetve koronázzák meg; így volt ez az idén is. A színészbálra ebben az évben a Lotus bevásárlóközpont báltermében került sor. Itt a színház munkáját segítő fiatalokból álló Szöcskék kiosztották saját, humoros díjaikat, majd Peller Károly, a Budapesti Operettszínház művésze szórakoztatta az egybegyűlteket operettslágerekkel. A jó hangulatú vidám mulatozás hajnalig tartott. Pap István erdon.ro 2015. október 11.Nívódíjas lett A helység kalapácsaAz Árkádia Bábszínházban ért véget a Nagyváradon október 5-10 között megszervezett II. Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválja. A II. Fux Feszt szombati zárónapja igen gazdag programot kínált kicsiknek és nagyoknak egyaránt, ugyanis négy előadást is láthatott a közönség, a kecskeméti Ciróka Bábszínház rendezvényzáró Hamupipőke előadása előtt pedig kiosztották a fesztivál szakmai-, pedagógus- és gyerekzsűrije által odaítélt díjakat. A szombati nap eseményeit a Budapest Bábszínház Tíz emelet boldogság című előadása nyitotta meg az Árkádia Bábszínház nagytermében. Gimesi Dóra meséjét Kovács Petra Eszter rendezésében Hannus Zoltán játszotta. Két budapesti tömbház lakóinak élete elevenedett meg a színpadon, és a mese végén a panelek kocklakásaiba zárt emberei ugyanúgy egymásra találnak, mint a két szerelmes tömbház, amelyek valójában békés óriások, akik az embereknek otthont nyújtó építményekké váltak. Déli tizenkét órától a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház mutatta be a Szigligeti Stúdióban A hétfejű tündér című meséjét, délután két órától pedig a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház produkcióját, a Cókmók, avagy a morgolódó szekrénymanó című előadást láthatta a közönség az Árkádia kistermében. Díjkiosztás Délután öt órakor kezdődött meg a díjkiosztó ünnepség. A pedagógus zsűri nevében szóló Pető Csilla kifejtette, hogy azt az eelőadást díjazták, amely a leginkább figyelembe vette a gyerekek életkori sajátosságait, amely atémaválasztásában és megjelenítésében a legközelebb állt a gyerekekhez, és amelyben a színészek párbeszédet folytattak a gyerekekkel. Mindezeket figyelembe véve a pedagógus zsűri a díjat a kolozsvári Puck Bábszínház Ha én lennék Mátyás király című előadásának ítélte oda. A gyerekzsűri a tenesváriak Csomótündér című darabját ítélte a legjobbnak. Ugyanakkor Simon Judit újságíró is különdíjat osztott ki, ő szintén a Csomótündér című előadás alkotóit díjazta. A továbbiakban a szakmai zsűri díjai következtek. Kozsik Ildikó bábszínész, teatrológus a legszebb látványért járó díjat adta át, szintén a Csomótündér című előadás alkotóinak. Zsigmond Andrea kritikus a legjobb alakításért járó díjat adta át. Elmondta, hogy a szakmai zsűri nagyon sok jó egyéni alakítást látott a fesztiválon, éppen ezért végül azt az előadást díjazta, amelyikben a legtöbb jó alakítás volt: így eset a választás nem egy bábszínészre, hanem a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Verstől versig című előadására. A legjobb előadásnak járó nívódíjat Horányi László színművész, előadóművész hirdette ki: a szakmai zsűri a hazai pályán játszó Lilliput Társulat A helység kalapácsa című előadását ítélte a legjobbnak. A díjat az előadásban szereplő bábszínészek: Oláh Anikó, Csepei Róber, Daróczi István, Hanyecz Debelka Róbert és a muzsikus Varga Imre vették át. Hamupipőke A II. Fux Fesztet a kecskeméti Ciróka Bábszínáz Hamupipőke című előadása zárta. A klasszikus és közismert mesét újszerű feldolgozásban láthatta a közönség, hiszen a bábszínészek bábok helyett mindenféle kacattal – papírdarabokkal, dobozokkal, szemétkukákkal, kiszuperált kályhacsövekkel, szatyorral, nejlonzsákkal – játszották azt el. Az előadók a zenei aláfestés egy részét is ezekkel a kacatokkal szólaltatták meg, és a lepusztult városi gettóra emlékeztető színpadkép is szokatlanul hatott még a felnőtteknek is. A nagyon érdekes, mindazonáltal olykor talán egy kissé már tulságosan is hangos előadás elnyerte a nagyobbak és a felnőttek tetszését, a kisebbek viszont nem feltétlenül élvezték felhőtlenül a produkciót. A II. Fux Feszt díjazottai: Nívódíj: Lilliput Társulat – Nagyvárad: A helység kalapácsa; Látványdíj: Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár: Csomótündér; Legjobb alakítás díja: Cimborák Bábszínház – Sepsiszentgyörgy: Verstől versig; Pedagógusok zsűrijének díja: Puck Bábszínház – Kolozsvár: Ha én lennék Mátyás király; Gyerekzsűri díja: Csiky Gergely Állami Magyar Színház – Temesvár: Csomótündér. Pap István erdon.ro 2016. február 29.Találkozás a régi, kedves barátokkalA nagyváradi Lilliput Társulat mutatta be pénteken délután Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdő című klasszikus meséjét Szabó Attila színpadra alkalmazásában. Sokak gyermekkorának meghatározó élménye volt a Négyszögletű Kerek Erdő című Lázár Ervin mese, amelyből a Magyar Televízió készített tévéfilmsorozatot, és amit a határ közelségének köszönhetően a legszerencsétlenebb barakkban, vagyis a kommunista Romániában is lehetett látni. Péntek délután a nagyváradi Szigligeti Stúdióban a felnőtt nézők számára tehát régi, kedves ismerősökként köszöntek vissza a mese szereplői: Mikkamakka, Vacskamati, Szörnyeteg Lajos, Bruckner Szigfrid, Aromo, Ló Szerafin, Nagy Zoárd és persze Dömdödöm is. Annál is nagyobb lehett az ezekkel a figurákkal való találkozás öröme, hiszen az elnyomás idején a mesének, a tisztaságnak, az értéknek sokkal nagyobb becse és súlya volt, mint manapság, amikor bár sokkal könnyebben hozzáférhetőek az értékes alkotások, csak éppen a sok vacak közül kell kikotorászni azokat. A másság érték A Lázár Ervin alteregójaként megjelenő Erzár király a szomorúság elől a Négyszögletű Kerek Erdőbe jutva elhatározza, hogy megírja az ott lakók történetét. A Lilliput Társulat előadása lényegében ez: e furcsa, elvarázsolt hely lakói egyenként elmesélik élettörténetüket az írónak. A gyerekek és felnőttek által egyaránt élvezhető előadás minden korosztály számára nem pusztán szórakozást, de elmélkedésre ösztönző üzeneteket is kínál, amelyek a szereplők élettörténeteiből bonthatók ki. Mindannyian valamilyen formában az abból fakadó problémával kell megküzdjenek, hogy az a közösség, amelybe tartoztak, vagy amelybe beleszülettek, nem fogadja el a másságukat. Hogy a végén kezdjük, a szeretet szó két-, vagy annál is többértelműsége döbbenti rá Dömdödömöt a nyelv hiábavalóságára, és arra, hogy a szavak csak üres hangzatok, ha nem őszinte, tiszta szívvel mondjuk ki azokat, ezért ő nem is ejt ki más szót a száján, mint azt, hogy „dömdödöm”. Így azok, akiknek fülük van, de szívük nincs meghallani Dömdödöm szavát, nem is értik meg azt, amit mondani akar. Bruckner Szigrfriendnek, az oroszlánnak nem bocsátják meg azt, hogy megöregedett, és már nem tud senkit megijeszteni, Ló Szerafinnak, a kék lónak az a bűne, hogy kék, márpedgig a lónak legyen rendes színe, Aromot, a nyulat meg akarják tanítani rendesen szaladni, vagyis mássá akarják tenni, mint amilyen ő maga a legtermészetesebb valójában, Vacskamati mindent szinte azonnal elfelejt, amiből természetesen sok gondja adódik, Nagy Zoárdnak, a fenyőnek pedig az a hihetetlen gondolata támad, hogy nem maradna egyhelyben a földbe gyökerezve, hanem szívesen elmenne világot látni. Ezek a kitaszított különcök otthonra lelnek a Négyszögletű Kerek erdőben, ahol senkit nem érhet bántódás, és ahol nem csak az elvárások felől érzékelt másságuk kovácsolja összetartó közösséggé őket, hanem vágyaik, érzelmeik őszintesége és tisztasága is. Olyan lények ők, akikkel a gyerekek könnyen azonosulni tudnak, de persze nem csak ők, hanem azok a felnőttek is, akik megőriztek valamit saját gyeremkkoruk világából. Szép előadás Szabó Attila rendező és Györfi Csaba koreográfus nagyon kedves darabot készített a klasszikus mese-alapanyagból, a bábszínészek pedig ezúttal is azt bizonyították, hogy mára már teljesen eltűnt a határvonal színészet és bábszínészet között, hiszen a darabot bábok nélkül adták elő, a mese alakjait az előadók színészként elevenítették meg. A jelmezek cirkuszi tarkasága lekötötte a gyermekek figyelmét, és a Csernák Zoltán Samu alkotta zene is hozzájárult a történet bájos hangulatának megteremtéséhez és fenntartásához. Külön ki kell emelni Varga Imre muzsikus teljesítményét, aki a zenélés mellett sok humoros pillanatot szerzett azzal, ahogyan az előadás különböző hangeffektusait – légyzümmögést, puffanást, reccsenést stb. – élőben előadta. Klasszikus mese, kedves darab, érdemes akár többször is megnézni. Pap István. erdon.ro 2016. június 27.Családias hangulatban zajlott a nagyváradi Szent László NapokA barátságtalan hőség ellenére is népszerűek voltak a vasárnap este véget ért, családias hangulatú Szent László Napok programjai Nagyváradon. Vevők voltak a nagyváradiak a Szent László Napok kínálatára: a vasárnap este véget ért rendezvénysorozat idén is több ezer helybélit és környékbelit meg tudott szólítani, a legtöbb program pedig igazi családias hangulatban zajlott. Bár a kánikula gyakran „beavatkozott” a váradi magyarság legfontosabb kulturális rendezvényébe, a késő délutáni és esti programok még a barátságtalan időjárás ellenére is rendkívül népszerűnek bizonyultak A Szent László Napok legfontosabb helyszínén, a váradi várban szombat este az Intim Torna Illegál és a Republic fellépése alkalmával még a teltház-táblát is ki lehetett volna akasztani a várkapura: a népszerű magyarországi együttesekre legalább tízezren voltak kíváncsiak. Vasárnap délután a nagyváradról elszármazottak számára tartottak találkozót a várban, míg a világzene kedvelőit Palya Bea szólította a színpad elé. A Szent László Napok résztvevői a Pece-parti Párizs szépségeivel, nevezetességeivel is megismerkedhettek. Szombaton szervezett városnéző séta is volt, be lehetett jutni a római katolikus bazilika kriptájába, Simon Judit újságíró vezette körbe az érdeklődőket a Darvas–La Roche-villában, a várgondnokság szervezésében pedig a frisssen felújított várat is meg lehetett ismerni. A várban az állandó programok – kiállítások, kézműves vásár, könyvvásár, gyermekprogramok, kaktuszkiállítás és sok egyéb meglepetés – várták az érdeklődőket, a vár hűvös terei és a sörsátrak, lacikonyhák ernyői nyújtottak menedéket a forróság elől . A hőségre való tekintettel szombaton a nagyváradi várban kialakított nyári színpad helyett a várudvar egy árnyékosabb részén tartották meg Ilyés Szabó Anna előadását, melynek során székely népmesékkel örvendeztette meg a kicsiket és nagyokat. A közönség a tréfás meséken kívül népdalokat is hallhatott a mesemondó előadásában, melyek csak még színesebbé tették az ismerős történetek által megteremtett mesei világot. Délelőtt gyerekek százai követték figyelemmel a Szigligeti Színház Lilliput Társulatának előadását. A csillagos eget a földdel, a napot a holddal összekötő égig érő fa és a királylány meséje sokak számára ismert. A Benedek Elek által újrafogalmazott hagyományos magyar népmesét Lélek Sándor Tibor alkalmazta színpadra, és Bíró Böske nemezből és tüllből készült díszleteinek és Trifán László bábjainak segítségével tárult a közönség elé. Az előadást a váradi gyerekek áprilisban láthatták először, s most a Szent László Napokra is elhozták nekik a művészek, Szentpéteri Lenke, Németi Emese, Lélek Sándor Tibor és Varga Imre. A délután folyamán két könyvbemutatóra is sor került: elsőként Molnár János Most és mindörökké című könyvét ismerhették meg a Könyv-Várba érkezők, ezt követően pedig Csinta Samu erdélyi író, újságíró eddig megjelent köteteit mutatták be. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-14
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
